Egy gyors lecke a gyertyalángról, a gyertyákról.

Szóval mindig azt gondoltam, hogy a mezei gyertyáról nagyon újat nem tudnak mondani nekem. Kívül van a gyertya anyaga, régebben állati faggyút, gazdagabbak méhviaszt használtak, talán bálnacuccost, ma legtöbbször olcsó, szintetikus anyagokat. Sztearint, az az a fehér, amiből a gyertya van, gyermekkoromban megtanultam, okés.

Belül van a kanóc, azt kell meggyújtani. 

Nincs benne semmi bonyolult, ugye? Elolvad, elég, megy lefelé, szépen ég, sokáig, világít. Kívül éghető, belül kanóc, ugye?

Nos, nem. Nem ilyen egyszerű, de nem ám!

A régi világban, cirka a 18-19. században sok gond volt a gyertyákkal. A lángjuk nagy volt, elolvasztották a gyertyatestet, füstöltek, vadul csöpögtek, kormoltak. Mindezt azért, mert az égés közben túl hosszúra nyúlt a gyertya kilógó kanóca. Amikor meggyújtották rövid volt, de aztán megnyúlt és a gyertya túl nagy lánggal égett.

Gazdagabb embereknél, ahol sok gyertya volt egy szolga folyamatosan járkált és vagdosta a kanócot. Ne kormoljon, ne olvadjon, ne gyújtsa fel a házat. 

Még külön eszköze is volt rá, valahogy így nézett ki:

Antik gyertyakanóc rövidítő olló. Azám!

Namost valakinek volt egy ötlete. Egy szabadalma, ami egy pillanat alatt megoldotta a problémát. Az ötlet az volt, hogy a gyertyakanócot féloldalasra szövik. Ahogy ég a gyertya a kanóc meggörbül és leég a vége. Rövid marad.

Megjobbított gyertyakanóc

Namost a mai összes gyertyát ilyen kanócból csinálják, de ami még érdekesebb az embereknek általában fogalmuk sincs róla. Nem tudják. 

Azt hisszük, hogy mindent tudunk, hogy okosak vagyunk, hogy a világ egy nyitott könyv az elménk számára. Aztán kiderül, hogy a szerény, sima, évszázadok, sőt talán évezredek óta használt gyertyát sem ismerjük.

Egy viszont biztos, ha valaha időgéphez jutok ezt a kanóc dolgot világszabadalomként jegyeztetem be. Az első utam oda fog vezetni, valami réges-régi szabadalmi hivatalba.