Kedveltem ezt a Szijjártó gyereket, mindig is csíptem a fejét. Amikor úgy kedvem lett volna beszólni valakinek, akkor megjelent és szépen beszólt helyettem. Igen, beszólni azt nagyon tudott mindig is, volt benne tartás, büszkeség, szemrebbenés nélkül beugatott akinek kellett.
De könyörgöm, ember, az ukránoknak most nem ugatunk be, van elég bajuk, az életükért küzdenek, a teljes megsemmisülés ellen, gyilkolják őket, gyilkolják a katonáikat, a civil lakosságukat, nőket, gyerekeket..., ember!
Ha valakinek levágta a villamos a lábát, akkor nem kérjük ki a stílusát és nem emlegetjük fel, hogy mikor akarja megadni a fűnyíró gépünket! Ha a levágott ember igaztalan vádakkal illet minket, akkor szépen félrevonulunk és aki hajlandó figyelni, annak csendben elmagyarázuk, hogy nem is úgy van ám az. Nem állunk oda a mentősök mellé és kezdjük el kioktatni a csávót arról, hogy hogyan is kell a levágott lábú embernek viselkedni meg, hogy miért is tartjuk sértőnek amit mondott két halálhörgés közt.
Hogy miért? Nem, nem azért, mert nem vagyunk parasztok, nem azért, mert szorult belénk egy kis jóérzés, nem azért mert volt gyerekszobánk. Ó nem!
Azért nem ugatunk be Ukrajnának, mert nem vagyunk a magunk ellenségei és nem akarjuk, hogy mindenki, az egész rohadt bolygó, amerikától a talibánokig, kanadától japánig, de tényleg mindenki csendesen elkönyvelje magában, hogy az a kis szomszédos ország milyen türhő paraszt volt. Azért!
