Megboldogult fiatalkoromban olvastam ezeket a kalandregényeket. Hajók, tengerészek, kalózok, vitorlákat kurtítani, kormányt kikötni, rum, sózott hús és kétszersült. Okkkés, de mi a fene az a kétszersült? 

Nos, a kétszersült nem sült kétszer, az a pirítós. A pirítós jó, azt szeretjük, a kétszersült viszont nem arról híres, hogy jó, hanem arról, hogy sokáig eláll.

Kétszersült, azaz ship biscuit...

A kétszersült valójában többnyire keletlen, nagyon száraz, nagyon kemény kenyér, ami akár hónapokig is eláll. Akkor is, ha kalapáccsal kell már összetörni és akkor is, ha sötétbe kell enni, hogy ne lássa az ember a kukacokat benne.

Összekeverik a lisztet kevés vízzel, kevés sóval, aztán hagyják egy kicsit kelni, de nem nagyon, mert nem foszlós kalács készül ugye. Lapos, tömör. Lukakat nyomnak belé, hogy minden víz el tudjon távoni belőle, aztán megsütik, egyben ki is szárítják.

Ha meg a versenyző meg akarja enni, akkor mártogathatja borba, rumba, vízbe, esetleg összetörheti és levesbe főzheti, kása szerű főzeléket készíthet belőle, ha meg türelmes, akkor megpróbálhatja elrágcsálni. Ismerve a kor fogászati helyzetét a kalapács működőképesebb megoldásnak tűnik.