A rómaiak imádtak nagy bölcsességeket frappánsan rövid szólásokba összefoglalni, aztán a vita hevében ezeket az igaznak elfogadott mondásokat féltéglaként vágni a vitapartnerük fejéhez. Hatékony módszer bár persze igaz, inkább a hallgatóság meggyőzésére volt jó, érvelésnek azért nem mondanám az ilyen visszavágásokat.
A kedvencem ez a "si vis pacem, para bellum". Azt jelenti, hogy "ha békét akarsz készülj a háborúra". Több rétege is van, több értelmezése is.
Ott van ugye az elrettentő erő. Ha azt akarod, hogy ne támadják meg az országodat, akkor tarts fenn felkészült, ütőképes hadsereget, mert amúgy nem sok esélyed van arra, hogy békén hagynak.
Ebből a magyar kormány nem tanult, hiába több ezer éves bölcsesség, sajnos elhanyagoltuk a seregünket, nem készültünk a hábporúra. Akkor most a kormány nem akar békét? Háborúpárti? Vagy csak ostoba? Vagy csak vétkesen hanyag? Mindenki döntse el maga.
Aztán ott a győzelem elérése. Ha már úgyis megtámadtak akkor bizony az erős, felkészült hadsereg a békéhez vezető leggyorsabb út. Akkor lesz béke, ha megvédted magad, ha legyőzted a támadót. Mindél előbb annál jobb.
A magyar kormány ebből sem tanult, azt mondja, hogy a békéhez vezető út az lenne, ha a megtámadott fél egyszerűen megadná magát. Ha nem védekezne.
Kéne egy időgép, visszamenni a nagy római hadvezérekhez, megkérdezni miért nem csináltak olyan mondást, hogy "ha békét akarsz hadd, hogy legyilkoljanak" vagy "ha békét akarsz szúrd magad hasba a kardoddal". Mittudomén, "si vis pacem, hara-kiri", vagy ilyesmi.
