Na igen, a modern pszichológiai kutatásoktól is ki bírok akadni. Mindenféle dolgokat kiderítenek rólam, amiket jobb lett volna nem tudnom... elég elkeserítő.

Az úgy kezdődött, hogy olvastam egy cikket és kiderült, hogy van egy olyan bajom, hogy tryphobia, azaz "írtózás az apró lukaktól". Namost viccesen hangzik, de itt egy kép, nézze meg mindenki és döntse el maga. Én ettől pont a falra mászok, nekem ez borzasztó. Rosszabb, mint bármelyik horrorfilm (mármint amiben nincsenek apró lukak, nyilván).

Mindig is meg voltam győződve róla, hogy mindenki pont olyan mint én, aztán meg kiderült, hogy nem, én vagyok a csodabogár. Na jó, kerülöm az apró lukakat, és akkor?

Aztán a neten büngészve kiderült, hogy van olyanom is, hogy misophonia. Írtózás bizonyos hangoktól, ami nálam tipikusan a csámcsogás, szörcsögés, hangos evés. Meg amikor a filmekben csámcsogást vágnak be a csókolózás alá kísérőhangnak. Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, nem zavar a csőrözés, de amikor meghallom a csámcsogást, akkor vége, kiszaladok a világból. El kell kapcsolnom, pörgetnem kell.

Erre nem hittem volna, hogy ez fóbia, de okés. Amúgy normális vagyok... kivéve...

Megtudtam, hogy az ún. prosopagnosia (arc felismerési képtelenség) egy enyhe változatával is megáldott a sors. Félreértés ne essék, nem vagyok súlyos prozopagnóziás, de azért észrevehető problémám van az emberi arcok felismerésével. Az emberek feltételezik, hogy elég egyszer vagy kétszer találkozni valakivel és akkor emlékszem. Hát sajnos nem, nekem legalább 6-8 alkalom kell, ha szerencsés vagyok. Emberek integetnek és mosolyognak, én meg várom, hogy megszólaljanak végre, mert a hangjuk nélkül esélyem sincs.

Aztán ott vannak a filmek. Hát nekem azok nagyon betesznek, fogalmam sincs, hogy ki kivel van, ki kinek a kije és mit is csinált. Pláne, ha beraknak két bajszos fazont vagy mittudomén, két hasonló csajt hasonló frizurával. 

Viszont mondjuk a legtöbb amcsi színészt megismerem hangról, az vicces. A Star Trek ferengijei sem okoznak problémát, a színész arcát teljesen eltakarja a maszk, de nyilván világos, hogy melyik filmben láttam már, merthogy amúgy is hangjáról ismerem fel. Az egyik sorozatban kék csápost játszott, a másikban vulkánt vagy akárkit, vicces, merthogy tök nyilvánvalóan ugyanaz a hangja. Egy ajtó bezárult a számomra, de úgy tűnik kinyílt egy ablak. 

Aztán most meg kiderült, hogy afantáziás vagyok. A rohadt életbe, hát én azt hittem, hogy mindenki az! Még egy dolog, amit meg kellett tanulni magamról, azazhogy valójában másokról. Kiderült, hogy az emberek becsukják a szemüket és maguk elé tudják idézni, hogy hogyan néznek ki a dolgok. Hát én azt hittem, hogy ez egy filmes trükk, hogy nyilván mindenki a dolgokra emlékszik, a nevükre, a színük nevére, nem arra, hogy hogyan néz ki!

Ha felidézek egy házat ahol laktam, akkor nekem az mittudomén, "fehér ház két ablakkal, balra egy fenyőfa, jobbra kriksz kraksz kerítés". Nem csoda, hogy nem lettem festőművész... felnőtt ember létemre simán a pálcikaember szintjén vagyok a dolgok lerajzolásával.

Na, szerintem most hagyom abba a pszichológiai témájú cikkeket mielőtt kiderült valami még súlyosabb...